Elöljáróban elmondanám, hogy ezek a szösszenetek általában úgy születnek, hogy alapvetően magamnak készítek kis jegyzeteket, felírok félmondatokat érzésekről, gondolatokról, amik az utazások során bennem vannak. Aztán ezek kezdenek teljes mondatokká, sztorivá formálódni a fejemben, akkor fogom, kicsit összegyúrom őket, és leírom, hogy emlékezzek, vagyis inkább hogy ne felejtsek.
Úgy érkeztem ebbe a városba (este 11 és éjfél között valamikor) hogy semmi, de semmi az égvilágon nem fog felhúzni, vagy kihozni a sodromból. Ehhez igyekeztem is tartani magam, így amikor körülbelül 20 percet ültünk még a repülőn landolás után, illetve kábé 30 percet várunk a bőröndjeinkre a szalag mellett, én még mindig maga voltam a zen buddhizmus. 1 óra tömegközlekedés után, a szálláshoz érve a szállásadó útitársam harmadik telefonhívását sem fogadta, valahogy még mindig nyugodt tudtam maradni, és felhívtam én is a megadott telefonszámot. Válasz érkezett, bár nem angolul. Egy nő vette fel, aki aztán átpasszolta egy pasinak a telefont, aki pár szót azért csak makogott angolul. Lényeg a lényeg, végül bejutottunk a kis komfortos, harmadik emeleti Airbnb-be. Mindezt hajnali 1 körül sikerült abszolválni, így csak bedőltünk az ágyba, és reggel 9-ig feltehetően békésen szuszogtunk egymás mellett, elég volt letenni a fejem és már aludtam is.
Mondanám, hogy másnap verőfényes napsütésre ébredtünk, de az égen gyülekező hol sötétebb, hol világosabb felhők kis aggodalomra és fejvakarásra adtak okot, hogy oké, Barcelonában vagyunk, meg amúgy is május van, szóval papírforma szerint jó időnek kellene lennie, de mi azért jobbnak láttuk hosszú nadrágot húzni, és dzsekit kötni a derekunkra, így vettük első nap – gyalogosan – nyakunkba a várost.
A kikötő
Igazából nem szándékom idegenvezetőbe átmenni, és leírni, hogy mit érdemes megnézni, azt úgyis megtaláljátok a Google segítségével, ez az oldal például egész jól összeszedi a látnivalókat, meg itt is találtok friss élményeket Barcelonáról. Én inkább azt az életérzést írom le, ami belém költözött szinte az első pillanattól, és ami velem maradt mindaddig, amíg hazafelé Ferihegyen fel nem szálltam a 200E buszra, hogy mindent ott folytassak, ahol abbahagytam, gazdagodva egy Barcelona élménnyel.
Ha Barcelonára gondolok, akkor két szó jut azonnal eszembe azonnal, zöld és élhető. Elképesztő, hogy a városban mennyi apró park, zöld terület, fasor, PÁLMAFA van! Az embernek az az érzése néha, hogy amúgy egy erdőben sétálgat, ahol néha lakóházak bukkannak ki két pálmafa között. Folyamatosan ez a kis mondat visszhangzott a fejemben: Mész-mész-mész pálmafa, mész-mész-mész pálmafa… Imádtam. Ami még magával ragadott, és amit minden nap csodálattal és sóvárgással néztem, az a sok zöldellő erkély, tele pakolva burjánzó növényekkel, mindenhol egy kis kávézóasztal, székekkel, katalán zászlóval, esetleg száradó alsógatyákkal. Szinte minden második erkély olyan volt, hogy legszívesebben elfogyasztottam volna ott egy reggeli kávét, meg természetesen egy friss croissantot, miközben néztem volna, ahogy felkel a nap, vagy ahogy feléled a város.
Pálmafák <3
Kutya, vagy boci? 😀
Erkélyek <3
Nyilván végigsétáltunk a híres-ismert sétálóutcán is, ami La Rambla névre hallgat, őszintén szólva én itt azt éreztem, hogy okés, láttuk, de inkább visszamennék a szűk kis utcákba, és bolyonganék tovább a csendesebb, meghittebb sikátorokban, főleg a gótikus negyedben! Ami számomra a La Ramblán említésre méltó, az egy ivókút, amiből a legenda szerint ha iszik az ember, akkor beleszeret Barcelona városába, és vissza akar térni ide. Kicsit a Trevi-kútra hajaz a sztori (maga a kút egyáltalán nem), bár abból azért nem innék szívesen. Végül ebből a kútból sem sikerült inni, mert épp nem üzemelt, pedig állítólag a Barca focistái is ide jönnek ünnepelni egy-egy győztes meccs után. Nekem innom sem kellett a kútból ahhoz, hogy beleszeressek ebbe a nyüzsgő, ám élhető zöld városba!
A híres-neves kút
Ami még a La Ramblahoz köthető az a piac, ami a sétálóutcáról nyílik, a Mercat de la Boqueria. Egyik reggel itt indítottuk a napot. Már farkas éhesen érkeztünk, és a sok színes, illatos étel csak tovább fokozta éhségünket, így gyorsan be is vásároltunk a reggelihez: sonkát, sajtot, gyümölcsöt, nagyjából mindent, amit éhes szemünk épp megkívánt. Letelepedtünk egy kevésbé impozáns helyre – éhes ember nem válogat ugyebár… – ahol pár csavargóval, hajléktalannal, és kétes figurával találtuk magunkat viszonylag kényelmetlen közelségben. Nem különösebben foglalkoztunk velük, elkezdtünk reggelizni. Alapvetően végig nagyon figyeltem a cuccaimra táskámra (sokan figyelmeztettek előre, meg olvastam is több helyen, hogy sok a zsebtolvaj), de itt az éhség, és a sok inger elterelte a figyelmemet. Letettem magam mellé a táskám, és naivan bele sem gondoltam, hogy mennyire egyszerű lenne elemelni mellőlem…Felváltva mohón ettük a sonkát, sajtot és a chorizo-t, amikor is odajött hozzám egy lány, és megkérdezte, hogy beszélek-e spanyolul. Mondtam neki, hogy nem. „Jó, akkor mondom angolul, ott az három fura figura épp arról beszél, hogy el fogják vinni a táskádat.” Azonnal hátranyúltam a táskámért, miközben megköszöntem a segítségét. Belenéztem a táskámba, de a hirtelen jött adrenalintól nem találtam benne a pénztárcámat, na ez egy olyan pillanat volt, amikor hagytam, hogy picit rajtam is eluralkodjon a pánik, felugrottam, néztem jobbra-balra, sehol semmi mozgás, futás, menekülés. Picit higgadtabban belenéztem újra a táskámba, és a pénztárcám természetesen ott volt a legalján a többi cuccom alatt. Ezek után talán mondanom sem kell, hogy kétszer annyira figyeltem, esélyt sem adva egy hasonló szituációnak.
A piac bejárata
Sonka és sajt minden mennyiségben
Erre nincsenek szavak
Ide vele!
Ennyit a drámáról, kanyarodjunk inkább vissza a pozitív élményekhez. Például azt említettem már, hogy a Güell parkban, illetve más a belvárostól távolabb eső részeken papagájok röpködnek egyik pálmafáról a másikra? Vagy azt, hogy minden kis focipályán, játszótéren Barca mezbe öltözött kissrácok rúgják lelkesen a bőrt, azon versengve, hogy most épp melyikük Ronaldinho? És azt, hogy minden utcában egymást érik a kis zöldségesek, ahol 1-2 euróért málnát, áfonyát, illatozó epret, vagy épp papaját lehet venni? A puha avokádóról már nem is beszélve? Vagy azt, hogy minden sarkon belebotlasz valamilyen utcai performance-ba? De olyanba, hogy megállsz, és tátott szájjal, de legalább is mosolyogva bámulod percekig, mert annyira leköt, és magával ragad a marionettbábukat mozgató páros, a balettozó srác, vagy az óriási szappanbuborékokat eregető hapsi? Gondolom ebből is átjött már, hogy imádtam az egész hangulatot, a pezsgést, a zöldet, az illatokat az ízeket. Úristen milyen finom paellát, és tapaszokat ettünk, a ház bora is mindenhol kifogástalan volt, a reggelire elfogyasztott péksüteményekkel és sajttortákkal azóta is gyakran álmodom :D.
Csak egy snassz reggeli 😛
Tenger gyümölcse paella – mi más?
Paella, tapas, bor <3 Enném!
Güell
🙂
Erről csak ennyit: Love is love <3
Nehéz volt otthagyni ezt a zöld, élményekkel teli oázist. Az utolsó nap viszonylag korán felkeltem, nem terveztem már sűrű programot, egyszerűen csak élvezni, érezni akartam a várost, felmenni egy magas pontra, fentről visszanézni rá egyet utoljára (egy ideig legalább is). Így esett, hogy ekkor már egyedül felsétáltam a Bunker del Carmel kilátóteraszra, ahonnan valóban remek kilátás tárult a szemem elé, igyekeztem magamba szívni a várost, a színeket, életérzést. Elképzeltem, hogy milyen elképesztő látvány lehetett volna innen fentről megnézni egy napfelkeltét, vagy egy naplementét. Erről lecsúsztam, de legalább lesz miért visszajönnöm.
Ezért a kilátásért totál megérte!
Sagrada a háttérben 🙂
Búcsú a várostól
A kilátó lentről
A kilátóról lefelé vezető úton – bár még sosem jártam – nem akartam használni a térképet a telefonomon, csak mentem amerre a lában vitt, tudtam, hogy úgyis a Sagrada, talán soha el nem készülő tornyai, és épülete felé tartok, ahogy minden út Rómába… úgy itt minden út a Sagradahoz vezet. Egyszer utoljára meg akartam nézni a templomot kívülről.
Sagrada
Ez is, csak fagyival 😀
Miután a Szent család templomának lábánál fekvő parkban elfogyasztottam az utolsó spanyol fagyimat, a szállás felé vettem az irányt, ahol a bőröndömet hagytam. Őszintén szólva volt bennem egy kis félsz, mert az érkezésünk éjszakáján lezajlott kis jelenet játszódott le a fejemben, amikor is kezdtük már azt hinni, hogy az utcán kell éjszakáznunk, miután sokadszorra sem vette fel a telefont a házigazda. Bár korábban megnyugtatott – gondolom látta az arcomon a kételkedést – hogy a lakásban lesz amikor megyek a cuccomért, nem kell aggódnom. Azért amikor harmadszorra is kicsengett a telefon és csak nem vette fel, akkor kezdett eluralkodni rajtam a páni félelem, hogy okés repjegy, papírok, pénz, saját lakás kulcs nálam van, de azért a ruháimra meg a kis szuvenírekre is igényt tartanék amik meg ugye a bőröndben vannak…ami meg ugye a lakásban, amihez már nincs kulcsom… Elkezdtem végig nyomkodni az összes kapucsengőt, közben párhuzamosan tárcsáztam a szállásadót újra meg újra, míg végül megszólalt a kis berregő hang, jelezvén, hogy a kapu nyitva áll. Óriási kő esett le a szívemről, és pár perccel később már a lakásban álltam, indulásra készen.
Amikor kiértem a reptérre azt éreztem, hogy nem akarok innen elmenni, nem akarok visszatérni a valóságba, legalább még egy kicsit hadd maradjak… de aztán nyilván a józan eszemre hallgatva csak felültem a repülőre. Ebben mondjuk segített a tudat, hogy ablak mellett kaptam helyet, és hogy pont naplementekor ér földet a gép Budapesten. És tényleg, ezt kár lett volna kihagyni:
Rég ültem ablaknál
Aaaaaw imádom a naplementét, de innen azért mégiscsak más
🙂
Nem kellene sokáig győzködni, hogy visszamenjek, szóval ha bárki útitársat keres és Barcelonába tart, szóljon bátran 😀
Ha nézegetnél még képeket, akkor az instámon találsz még: