Corfu, ahol beleszeretsz a görögökbe – mindegyikbe

• Szimonetta
• 2017. szeptember 14. csütörtök

Figyelem, teljesen elfogult, és szubjektív vélemény következik, tudniillik ugyanis teljesen beleszerelmesedtem a görögökbe és ebbe a kis szigetbe. 

Soha ilyen kedves emberekkel nem találkoztam még utazásaim során, mint amilyenek a görögök (mondjuk sok hely van még, ahol nem jártam, de amik késik ugye…). Az étteremben százszor megköszönik, hogy hozzájuk ülsz be vacsorázni, kihúzzak a széket, kitöltik az italt, minimum kétszer megkérdezik, hogy mindent rendben találtál-e a kiszolgálással. Mosolyognak és kedvesen érdeklődnek hogyléted felől, sőt elmeséltetik veled, hogy honnan jöttél, megkérdezik, hogy először jársz e Görögországban, és tervezel-e visszatérni a jövőben. 

Nem is volt olyan, hogy egy étterembe beülve ne kaptunk volna valami kis apróságot grátiszba. Gyümölcs tállal, koktél kóstolóval, vagy ingyen sambucaval (ánizslikőr, picit hasonlít az Ouzo-ra, csak sokkal édesebb, csajosabb rövidital)leptek meg minket sorra vendéglátóink. Hozzá kell tennem, hogy Corfu azon részén voltunk (Kavos külvárosa) ahol viszonylag kihalt a környék, és lasszóval kell levadászni a vendégeket, szóval ez is biztosan hozzátesz a vendégszeretethez.

Sok volt itt egyébként a fiatal (nagyon fiatal!) angol turista, de ők inkább a város belső részén, a bulihelyekhez közel szállnak meg. Mi a várostól 2 km-re egy kedves kis családias apartmant választottunk, ahol slussz poénként a recepcióst Héraklésznek, vagyis magyarul Herkulesnek hívták. Így a görög félistent elég gyorsan megtaláltuk, és kipipáltuk a görög bakancslistánkon.  

A helyiek a turistákból élnek, és arra, hogy a megélhetéshez szükséges bevételt begyűjtsek van körülbelül fél évük, télen és késő ősszel már nem nagyon járnak erre turisták, így nekem abszolúté érthető és elfogadható, hogy az utcán sétálva leszólítanak, vagy a kezembe nyomnak egy szórólapot, névjegyet, így próbálva beinvitálni az étterembe, szórakozóhelyre. Nem csináljak erőszakosan, csak finoman, kedvesen, széles mosollyal és hálával az arcukon.

Jártam már Angliában, ahol tapasztaltam az angolok híres kedvességét és udvariasságát, de ahogy több időt töltöttem kint, egyre inkább az volt az érzésem, hogy ezt kötelességből teszik, muszájból mosolyognak rád az étteremben, mert a menedzser megszabta, hogy mosolyogni kell és kész. (Tapasztalatból mondom, mert volt szerencsém kipróbálni, hogy milyen a pult túloldalán állni.) De ez itt valahogy más, valóban érezni rajtuk, hogy ők ilyenek, hogy valóban örülnek és hálásak, meg akarnak róla győződni, hogy jól érzed magad náluk, és alkalomadtán visszatérsz hozzájuk.

Senki nem siet sehova. A boltban az eladó halál nyugodtan beszélget az ismerősével miközben a kasszánál egyre hosszabb a sor, és olvadó jégkrémmel a kezemben várom, hogy sorra kerüljek, fizethessek, és a 40 fokban lehűthessem magam. Papírforma szerint 10:30-kor nyitott a hozzánk legközelebbi kisbolt, ezt hellyel közzel be is tartotta a tulaj, és mivel napi szinten megfordultunk nála, már szinte ismerősként üdvözölt. Magyarországról kérdezgetett, tudni szerette volna, hogy nekünk van-e tengerünk (nem kezdtük el a Trianont ecsetelni), milyen országok határosak kis hazánkkal, és hogy mivel foglalkozunk. Mikor mondtuk, hogy nemrég (hátööö relatíve nem rég) maradtunk ki az iskolából azt gondolta, hogy a gimivel végeztünk. Így a harmadik X fele közeledve ezen jót mosolyogtunk (na, majdnem XXX-et írtam, hoppá 🙂 ), de azért akkor is meglegyezgette a hiúságunkat, ha nem gondolta komolyan.

A buszok menetrendje és menetideje a boltok nyitva tartásához hasonlóan szintén relatív, jó ha kint vagy a megállóban az előírt időben, de arra azért ne feltétlenül számíts, hogy a busz is ott lesz az előírtaknak megfelelően. (Esetünkben mondjuk meglepően pontosan közlekedtek a járatok.) Corfu várostól 30 km-re laktunk, amit busszal 1,5 óra volt megtenni a szerpentinek, és a szűk utcájú kisvárosokon át vezető útvonal miatt. Panaszra azért nem volt okunk, a busz légkondis volt, és az ablakból elénk táruló Jón-tenger és a görög hegyek látványa kárpótolt mindenért. Megérkezésünk estéjén viszonylag későn indultunk el a reptérről a szállásra, így éppen naplemente idején buszoztunk végig a tengerpart mentén, a rózsaszínes lilában úszó hegycsúcsok és a fodrozódó tenger látványa leírhatatlan, végig az ablakra tapadva, tátott szájjal bámultam kifelé.

        

Visszatérve kicsit arra, hogy mennyire nyugodtak és ráérősek a görögök. Az utolsó napon, a reptérré vezető buszúton, a sofőr megállt az út szélén, leszállt, elment elvégezni a dolgát, majd szívbaj nélkül elkezdett fügét enni az út menti fáról. Hát mi ez ha nem színtiszta nyugalom, és életélvezet, a slow mozgalom életnagyságú megtestesítője. Adott egy érett gyümölcsöktől roskadozó fügefa, meg egy busz tele utasokkal, a sofőr nyugalma és a szó legjobb értelmében vett nemtörődömsége ránk is átragadt, 5 percet végül is tudunk várni arra, hogy folytassuk utunkat a görög tengerparton.

A víz kellemesen meleg volt a sziget és a görög partok között meghúzódó öbölben, a part menten olyan sekély volt a tenger, hogy gond nélkül besétáltunk a szállásunktól egészen a 2 km-re fekvő Kavos városáig. Fura egy város volt ez, meg kell hagyni. Gyakorlatilag egy utca hossz, tömve bárokkal, és szórakozóhelyekkel, amelyek minden este megteltek angol, francia és más nemzetiségű fiatalokkal. Fiatalok alatt egészen fiatal huszonéveseket értek, akik nagyon tudták, hogyan kell igazán bulizni. Ez a város nem a kultúráról szól, a bulizásra és a hajóutakra húzták fel az egész karaktert. A hajóutakból mi is kivettük a részünket. Két különböző társaság más-más típusú útjait vettük igénybe. Az első egy Booze Croise elnevezésű hajóút volt, amit legjobban úgy tudnék leírni, hogy gyakorlatilag egy nemzetközi egyetemista gólyatáborba csöppentünk, amit egy hajóra szerveztek. Mi inkább csak kellő távolságból figyeltük, ahogy az angol fiatalok lerészegedve részt vesznek a legénység által kitalált idétlen csapatversenyekben, és piálós játékokban. A bulizásból táncolásból azért nem maradtunk ki mi sem, mindeközben pedig gyönyörű, kristálytiszta vizű öblökbe kormányoztak el bennünket, ahol a hajóról ugrálva élvezhettük a Jón-tenger minden adottságát.

Soha ezelőtt nem voltam még ilyen típusú hajókiránduláson, de el kell mondjam óriási élmeny volt dübörgő zenére bikiniben ropni a hajó orrában, miközben hűs epres-limeos cidert kortyolgattunk. Felejthetetlen élmény.

A másik hajótúra sokkal nyugisabb, családias hangulatban zajlott, míg a fenti bulizós túrán körülbelül 50 vagy talán még több ember zsúfolódott fel egy nagyobb hajóra, addig ezen tizenöten voltunk egy méretesebb motorcsónakban. A véletlen pont úgy hozta, hogy egy nagyobb magyar csapattal kerültünk egy turnusba. Egészen más élmény volt ez a túra, életem eddigi legszebb strandjára jutottam így el.

Hófehér, liszt szerű, finom szemcséjű homok övezte a partot a kis öbölben, a víz olyan áttetsző volt, mintha a csapból engedték volna, és a távolban a tenger annyiféle kékben és türkizben játszott, amennyit még a legteljesebb Pantone színskálán sem láttam soha.

Gyakorlatilag az ember szava elállt amikor ránézett a kis öbölre. Egy kis ékszerdoboz volt ez a Jón-tengerben a Corfu szigetétől pár kilométerre fekvő Antipaxos-on. Fürödtünk, ettünk egy jót, és függőágyakban heverészve ütöttük el az időt, amíg jött értünk a legénység, és visszavitt minket a fő szigetre.

És akkor még egy kis görög önzetlen kedvesség. A kapitány megkérdezte tőlünk, hogy merre szálltunk meg a szigeten, miután elmondtuk neki, hogy körülbelül 2 km-re a várostól, akkor fogta a telefonját, felhívott valakit majd görögül gyorsan megvitattak valamit. Amikor kikötöttünk a kapitány fivére ott várt minket a stégen, és felajánlotta, hogy hazafuvaroz minket autóval, így nem kell kutyagolnunk 2 kilométert. Útközben megtudtuk tőle, hogy ők akkor is a szigeten maradnak, amikor nincs turistaszezon, mert ilyenkor végzik el a javítási munkákat, és ilyenkor pihenik ki a fáradalmakat. Azt is elmesélte, hogy kétszer járt már Budapesten, egyszer a ’90-es évek elején karácsonykor, amikor is nem tetszett neki a város, mert nem voltak sehol karácsonyi fények, nem volt ünnepi a hangulat. Majd utána pár éve újra visszatért hozzánk, amikor is imádta az egészet. No igen, a 90-es évek óta történt azért egy s más idehaza. Jó volt azt hallani, hogy másodszorra egészen megkedvelte fővárosunkat. Az autó slusszkulcsát a kesztyűtartóban tartotta, az ablakot pedig letekerve hagyta, nem számított, mert mindenki ismert ott mindenkit, senki nem viszi el azt, ami a másé.

Beleszerettem Görögországba, Corfuba és a görög népbe, én biztosan visszatérek még!